2014. január 19., vasárnap

2. rész

Halihóó Mindenkinek!
Megérkeztem a 2. résszel! Igazából előbbre terveztem, de nem igazán volt időm rá a napokban.
Nem tudom, hányan vagytok, akik olvassák a részeket, de azt szeretném kérni, hogy ha valakinek kiadja az ideje, akkor kommentbe valami kritikát írjon legyenszíves. Én nem szeretnék olyan lenni, aki megszablya, hogy xy komment után hozza a következő részt, mert szerintem ennek nem ez a lényege. Szóval ha valaki ráér, akkor kommentbe valamilyen visszajelzést írjon. A másik dolog, aminek örülök, hogy valószínű jövőhéten megkapom a fejlécet. Sok helyre írtam már, de nem igazán kaptam visszajelzést, hogy elvállalják-e egyáltalán.
Mindenkinek további kellemes hétvégét, sok szerencsét a következő hétre, jó olvasást!
Pusszancs: Little Candy

2.rész
"Nem hittem volna, hogy látlak még."

Sara szemszöge:

- Kérjük tisztelt Utasainkat, hogy csatolják be a biztonsági öveket, megkezdjük a leszállást!- hallottam meg a légiutas kísérő irritáló hangját. 10 perc múlva már a Lax repülőtér előcsarnokában álltam és szememmel szüleimet kerestem. Anya szőke hajkoronáját megpillantva a szám széles mosolyra húzodott. Átverekdtem magam a tömegen és apáék nyakába borultam.
- El sem hiszitek, mennyire hiányoztatok!- folytak le arcomon a sós könnycseppek.
- Nekünk is hiányoztál Törpe!- mosolyognom kellett anya becézésén. Egyszer rákérdeztem, hogy miért hívnak még 19 évesen is törpének. Erre tök logikus választ kaptam: mindig az Ő törpéjük maradok. És ez így van rendjén.
- Indulhatunk?- zökkentett ki anya gondolatmenetemből. Nagyot bólintottam, és elindultunk a fehér sportkocsihoz. Fél óra múlva bőröndjeimet cipeltem fel kiskori szobámba. A helyiségbe belépve előtörtek belőlem az emlékek. Minden úgyanúgy állt, ahogy másfél éve itthagytam. Lerobogtam a lépcsőn, és anyához fordultam.
- Anya, Daniel merre van?
- Átvittük egy barátjához játszani, mivel Monica szabadnapos. Negyed óra múlva itthon lesz. De nem tudja, hogy hazajöttél.
- Rendben, addig kipakolok.
Pakolászásomat a csengő zavarta meg, majd öcsikém édes hangját hallottam meg. Villámgyorsan lerobogtam a lépcsőn.
- Sara! Úgy hiányoztál!- futott felém kiabálva Daniel.
- Szia Öcsi! Nekem is hiányoztál!
- Sara, ugye most nem kell sehova sietned?
Meghallva Daniel kérdését a szívem szakadt meg. Tény és való, hogy a munkám miatt keveset tudok hazautazni, de nálam mindig a család állt az első helyen.
- 3 hónapig itt maradok Los Angeles-ben- válaszoltam öcsém kérdésére.
- Jaj de jó, akkor majd sokat játszunk!- ugrott a nyakamba.
- Ebben biztos lehetsz!


Daniel nagyon fel volt pörögve, nyolc óráig be sem állt a szája, de legnagyobb bánatára kilenckor ágyba kellett vonulnia. Meg sem tudom mondani, mikor olvastam utoljára neki esti mesét lefekvés előtt. Mivel éreztem, hogy szemhéjaim elnehezülnek, ezért elköszöntem anyáéktól és álomra hajtottam a fejem.

Másnap reggel kicsattanó örömmel ébredtem. A nap szépen sütött, így késztetést éreztem arra, hogy felöltözzek és elmenjek vásárolni. Miután elkészültem, lebattyogtam reggelizni. A konyhaasztalon egy üzenet várt:
               Kicsim!
               Elmentünk dolgozni, Daniel óvodában van. Mivel sokáig dolgozunk, Daniel az egyik                            barátjánál alszik.
               Szeretünk: anya és apa

Remek! Apáék későn érnek haza, ráadásul Daniel sem alszik itthon, szóval egész este egyedül fogok kukogni. Végülis, ez sosem volt másképp. Én is így nőttem fel. Anyáékat szinte nem is láttam, mindig sokáig dolgoztak, engem meg a házvezetőnő hordott az ovódába. Sajnos Daniel is ilyen életet él. Persze, mindent megkapunk, amit csak szeretnénk, és Monica, a házvezetőnő is mindent megtesz értünk, de ez nem ugyanolyan. A szüleim gazdagok, de sosem voltak elszállva maguktól.
Gondolatmenetem végére már semmi kedvem nem volt vásárolni, ezért úgy döntöttem, hogy lemegyek a partra sétálni. Felvettem a kedvenc bikinimet, és elindultam.


Los Angeles tengerparja még mindig gyönyörű. Már kiskoromban is szerettem mezítláb sétálni itt, és ez a szokásom megmaradt. Annak ellenére, hogy dél van, nincsenek sokan, aminek örülök, mert most egyedül szeretnék lenni. Gondolataimba merülve sétáltam, amikor véletlen nekimentem valakinek, és hátraestem a homokba. Felálltam, és leporoltam magam.
- Jaj, ne haragudj, nem akartam!- kezdtem a hegyi beszédet, de amikor felnéztem és megláttam a másik személyt, ledermedtem.
- Sara, hát Te? Mit keresel itt?- kérdezte összezavarodva.
- Mondjuk úgy, hogy szabadságot vettem ki és hazautaztam a családomhoz.
- És meddig maradsz?- érdeklődött tovább csodálkozva.
- Justin, kezdem azt hinni, hogy el akarsz küldeni Los Angeles-ből-nevettem- egyébként 3 hónapig maradok.
- Oh, értem! És esetleg nincs kedved eljönni velem valahova?
3 hete nem keresett, semmi életjelet nem kaptam felőle, és most, mikor a legkevésbé számítok rá, találkozok vele.
- Még átgondolom. Majd hívlak- válaszoltam kérdésére.
- Rendben, várom a hívásod. De most sietek! Ne haragudj! Szia!- intett egyet.
- Justin- kiáltottam utána- nem hittem volna, hogy látlak még.
- Én sem, Sara!- intett egy utolsót, és elsietett.



4 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik! :) Siess a kövivel! Amúgy Daniel hány éves a blogban? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj de örülök Neked! Te vagy az első!:)Köszönöm, hogy írtál! Daniel kb 5 éves!:)
      Pusszancs♥

      Törlés
  2. Nagyon tetszik! :) Siess a kövivel!

    VálaszTörlés