2014. július 31., csütörtök

12. rész

Hello Everybody!
Megérkeztem a következő résszel!
Köszönöm a több mint 6300 oldalmegjelenítést és a 12 rendszeres olvasót! Fantasztikusak vagytok, csak így tovább!
Na nem húzom tovább az időt, további szép nyarat, és jó olvasást!
U.I: Komizni, pipálni, feliratkozni ér!
Puszi: Little Candy

12. rész
"Ez is olyan nyálas jelenet lesz, mint a romantikus filmekben lenni szokott?"
~Sara szemszöge~
Újra együtt az álompár?

Néhány hete felröppent a hír, hogy Justin Bieber (20) és Selena Gomez (22) végleg búcsút intettek egymásnak. A szakítás okát pontosan senki sem tudja, s már épp kezdtek lenyugodni a kedélyek a két tinisztár körül, de a pár nappal ezelőtti események ismét magukra vonták az újságírók figyelmét. A két énekes kézen fogva érkezett Justin Bieber egy napokban adott koncertje helyszínére, majd -a fotók szerint- együtt is távoztak a műsor után, s talán jogosan gondolhatjuk, hogy ismét szerelem szövődik a két fiatal között.
Vajon újra egymásra találnak, vagy ez ismét csak egy fellángolás?
Kíváncsian várjuk a fejleményeket!

 Még mindig könnyes szemekkel, szipogva dobtam az újságot a hatalmas franciaágyra. Gondolatok milliói kavarogtak a fejemben, s a fel nem tett kérdéseimre kerestem a választ. Lehet, hogy ez ismét csak egy rossz pletyka? Vagy talán ez a színtiszta igazság? Ezek azok a kérdések, amikre mindennél jobban szerettem volna választ kapni, de jelen pillanatban nem volt annyi erőm, hogy felálljak, s lesétáljak a többiek közé, hogy végére járjak ennek az egésznek. Kívülálló szemmel talán egy hisztis, labilis lelkiállapotú libának tűnök, aki nem képes megoldani a problémáit, még a legapróbbakat is elefánt méretűre nagyítja. Talán így is van, de ebben a helyzetben viszont magamnak kell hogy igazat adjak. Nem tartom helyénvalónak, hogy valaki- még ha az a személy híres ember is- több hétig szédít valakit, s aztán rájön, hogy neki mégis az exe kell, s még csak annyi gerinc sincs benne, hogy a másik elé álljon, és közölje vele, hogy nem szeretné tovább folytatni a vele való kapcsolatát.

Pár perc múlva még mindig némán ülve meredtem magam elé az ágyon ülve, s a Justinnal való kapcsolatomon gondolkoztam. Az már szinte biztos volt, hogy nem folytathatjuk tovább a kapcsolatunkat, de azt mégsem találtam korrektnek, hogy a turné közepén lelépjek, magam mögött hagyva mindent, de talán mégis ez lenne a legésszerűbb megoldás. Az elmúlt napokban sok szörnyűségen mentem keresztül, s annyi erőm meg már nem maradt, hogy végignézzem, ahogy kivirágzik a kapcsolatuk.
Sokan kérdezték már tőlem, hogy hova lett az a mosolygós lány, nekem pedig a válaszom rendszerint az volt, hogy eltűnt, valaki egészen más lépett a helyébe. Az az életerős, életvidám lány eltűnt, földbe tiporták, s nem láttam nagy valószínűségét, hogy ezek után valaha is tudnék őszintén mosolyogni. Bár őrültség lenne ilyen kijelentéseket tenni már most, hiszen az élet megy tovább, fel kell emelnem a fejem; most nem sírhatok.

Minden erőmet összeszedve felálltam az ágyról, s a gardrób felé vettem az irányt. Kinyitottam a hatalmas kék bőröndömet, és rendszertelenül kezdtem beledobálni a turnéra hozott ruháimat. Pakolás közben a kezembe akadt egy fekete, mély nyakú póló, ami a méretéből és a fazonjából ítélve sem lehetett az enyém. Félmosollyal az arcomon emeltem orromhoz a ruhaneműt, s nagyot szippantottam a jellegzetes illatból, amit úgy szerettem már a kezdetektől fogva. Némi gondolkozás után gondosan összehajtogattam a sötét színű pólót, s az utazótáskám mélyére rejtettem. Justin ruhatárában több hasonló darab van, úgyhogy nem hinném, hogy ennek az egynek a hiánya tűnne fel. Nekem viszont szükségem volt rá, hogy megőrizzem magamban az együtt töltött idő emlékét.
Majdnem kész voltam, már csak két póló és egy nadrág pihent a hatalmas szekrény alján, majd miután azok is a bőröndbe kerültek, fáradtan huppantam le a teraszon lévő kényelmes, párnázott székre.
Tárcsáztam a reptér számát, majd a fülemhez emelve a készüléket hallottam meg az ügyintéző nő bársonyos hangját. Közöltem vele, hogy a legközelebbi, Londonba tartó gépre szeretnék jegyet foglalni, s kissé megkönnyebbültem az indulás órájának hallatán. Alig múlott 12 óra, s a repülőgép pedig 1 órakor indul.
Miután elköszöntem a reptér alkalmazottjától, rögtön tárcsáztam egy itteni taxi céget, s rendeltem egy autót fél 12-re.
Sietve kaptam magamra a vékony esőkabátomat, s a bőröndömet magam után húzva, az utazó táskával a kezemben néztem még egyszer végig a hotelszobán, és próbáltam mindent gondosan az emlékezetembe vésni.
Még egy utolsó pillantást vetettem a hatalmas franciaágyra, majd a szemem megakadt a mai újságon, amiben a cikket olvastam a két szupersztárról. Közelebb léptem, majd némi gondolkodás után a kézitáskám mélyére süllyesztettem a napilapot.
Az ajtót magam után bezárva, sietős léptekkel hagytam el a helyiség, hisz nem szerettem volna megkockáztatni, hogy esetleg a turné egyik résztvevőjébe botlok.
A tágas hallba leérve rögtön a recepcióhoz siettem, majd az idősödő nő elé csúsztattam a szoba kulcsát. A nő kissé megrökönyödve, elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Mrs. Mitchael, máris elhagyja a szállodát?- kérdezte, majd arcvonásai megenyhültek, s őszinte kíváncsiságot véltem felfedezni a hangjában.
- Igen, sajnos így alakult a helyzet.
- De ugye nem a kiszolgálás miatt döntött így?- kérdezte, és barna íriszei aggodalommal teltek meg.
- Nem, dehogy- emeltem kezeimet védekezően magam elé- A személyzettel és a kiszolgálással sincsen semmi probléma, csak nekem itt véget ért a nyaralás.
Kissé mintha megnyugodott volna válaszom hallatán, és nem kérdezősködött többet, majd miután kedvesen intettem még egy utolsót a szálloda ajtajából, kiléptem a friss levegőre.
Az idő még mindig esős volt, bár talán már nem esett annyira, mint reggel, de én az esőkabát ellenében is behúzódtam a hotel előtti fedett rész alá. A csomagjaimat a lábam elé helyezve vártam a rendelt taxira, miközben az előttem elhaladó esernyős járókelőket tanulmányoztam.
Nem sok időm maradt a nézelődésre, mert pár perc múlva a az előttem leparkoló járművezető hangos dudálással jelezte, hogy ideje lenne beszállni. Halkan köszöntem a sofőrnek, miután becsukódott az ajtó már indultunk is a reptérre.
Az autóban volt időm gondolkozni, smár épp csukódtak volna le a szemeim, mikor a taxis erélyesen hátraszólt, hogy megérkeztünk.
Kifizettem a fuvar árát, majd a reptér előcsarnoka felé igyekeztem. Kicsit elszámoltam magam, mert az óra nagymutatója még a 40-t sem érte el, így a büfében vásárolt forró, gőzölgő kávéval a kezemben foglaltam helyet az egyik nem túl kényelmes műanyag széken.
A meleg folyadék jólesően folyt végig torkomon, és a gondolataim akaratlanul is ismét Justin felé terelődtek, de most megpróbáltam kizárni a zavaró, negatív gondolatokat elmémből, és csak a szép emlékekre koncentráltam.
A koffeintartalmú italból már csak egy kortynyi maradt a pohár alján, mikor megszólalt a hangosbemondó és tájékoztatta a Londonba tartó utasokat, hogy a becsekkolás megkezdődött.
Feltápászkodtam az ülőalkalmatosságról, majd elindultam, és miután becsekkoltam, és a bőröndömmel is minden rendben volt, felszálltam a gépre, és elfoglaltam az egyik ablak melletti helyet.
Miközben bámultam ki az ablakon, egy elég ismerős, fekete Range Rover-t véltem felfedezni, közvetlen a gépek előtt. Fejemből elhesegettem a vészjósló gondolatokat, s a fülhallgatómat bedugva átadtam magam a zene világának.
Már épp kezdett volna újraindulni a kedvenc lejátszási listám, mikor egy kéz ért a vállamhoz, és pedig ijedten ugrottam meg. Kikaptam a fülhallgatómat a fülemből, s oldalra néztem, hogy lássam, kinek állt szándékában a színinfarktust hozni rám.
Viszont kellemesen csalódtam, mikor egy eléggé helyes fiú fülig érő mosollyal vigyorgott rám.
- Ne haragudj, leülhetek melléd?
- Persze, gyere csak nyugodtan.- mosolyogtam rá halványan.
- Travis vagyok!- üdvözölt mosolyogva, majd hatalmas tenyerét felém nyújtotta.
- Sara. Örvendek!- fogtam vele kezet, s próbáltam megakadályozni, hogy fülig vörösödjek, miközben igéző kék szemeibe nézek. Ezek az íriszek viszont nem azok az általam annyira szeretett gesztenyebarna íriszek voltak, amikkel az elmúlt héten mindig farkasszemet néztem ébredés után.
Elkezdtünk beszélgetni, úgy általánosságban mindenről, Travis elég kellemes társaságnak bizonyult, és csevegés közben azt sem vettem észre, hogy felszálltunk
Miután megbeszéltük az élet nagy dolgait, és telefonszámot cseréltünk, visszadugtam a fülhallgatómat, majd mielőtt a zene kellemes, lágy hangja megszólalhatott volna fülemben, egy ismerős hangot véltem felfedezni a hátam mögül, s ez volt az a hang, amit ezer közül megismertem volna.
- Ne haragudjon, tudna nekem segíteni?- kérdezte, gondolom az egyik légiutas kísérőtől.
Hirtelen eluralkodott rajtam a pánik, és kérdések ezrei cikáztak a fejemben.
Hogy kerül ő ide? Mit keres itt? Honnan tudta meg, hogy felszálltam erre a gépre? Ez is olyan nyálas jelenet lesz, mint a romantikus filmekben lenni szokott? A fiú a lány után megy, megmagyaráz mindent, s folytatják a kapcsolatukat ott, ahol abbahagyták?
Bár, ezen a dolgon aligha ha van megmagyarázni való.
Kapucnimat a fejemre húzva süppedtem bele a puha székbe, s próbáltam arcomat minél jobban takarni előle.
Vajon észrevesz, vagy simán elsétál mellettem?



2014. július 22., kedd

11. rész

Halihóóó!
Megjöttem, a vártnál kicsit hamarabb!
Nincs különösebb hozzáfűznivalóm a részhez, talán csak annyi, hogy ez egy kicsit hosszabb rész az eddigieknél. Ja és még annyi, hogy aki megnyitja a blogot, az látja, hogy az van kiírva, hogy a 10. rész áprilisban lett közzétéve, de ez nem a jó dátum. Ha megnézitek a facebook csoportot, akkor látjátok, június 14-én(?) raktam ki, aznap, mikor a 10. részt is.
Köszönöm a több mint 5000 oldalmegjelenítést és a 11 rendszeres olvasót! Csak így tovább!
Hogy telik a nyaratok? Voltatok már nyaralni?
Nem húzom tovább az időt, jó olvasást, komizzatok, pipáljatok, iratkozzatok fel!
Puszi: Little Candy <3


11. rész
"Mi ez már megint?"

~Sara szemszöge~

Becsuktam magam után a fürdőszoba ajtót, s belenéztem a falon lógó tükörbe. A látvány sokkolt, a szemeim körül sötét karikák éktelenkedtek, s szemeimből csak úgy sugárzott a fáradtság. Megmostam az arcom és a fogam, felkapkodtam az előre kikészített ruháimat, majd kimasíroztam a helyiségből. Ahogy megfordultam, aranyos látvány tárult elém. Justin hason feküdt, magához ölelte a halványkék kispárnát, s édesen szuszogott. Nem volt szívem felébreszteni, hiszen volt egy halvány sejtésem, hogy az elmúlt napokban nem sokat aludt, részben miattam. Csöndes léptekkel az ablakhoz sétáltam, elhúztam a sötétítőt, épp annyira, hogy Justin-t ne zavarja az alvásban, majd az elém táruló látványt kezdtem el csodálni. Még korán volt, ezért nem közlekedett annyi autó az egyébként forgalmas utakon, így kint is csend honolt, a gondolataim pedig az elmúlt napok eseményei felé terelődtek. Mennyi idegeskedést, fájdalmat elkerülhettem volna, ha nem felejtem el bezárni a szobaajtót. Bár, így végiggondolva, valószínűleg az az elmebeteg megtalálta volna a módját, hogy bejusson, még zárt ajtón keresztül is. Az elrablásom napjára nem emlékszem tisztán, de annyi rémlik, hogy nagy sikítozások közepette tuszkoltak be egy sötétített ablakú, fekete Range Rover-be. Az utolsó emlékem, hogy Justin nevét kiabálom, majd nem látok, nem hallok semmit. Innentől pedig nem ugrik be semmi, teljes képszakadás. Így utólag visszagondolva, érdekes, hogy senki nem hallotta a sikoltozásom, hisz a szállodában több száz ember dolgozik, és én sem vagyok túlzottan halk. Mindegy, a tényeken ez már nem változtat, s az elmúlt napok eseményei már csak rossz emlékek maradnak, amit valószínűleg sosem fogok tudni teljesen kiűzni az elmémből. Tudtam, hogy nem fogok a nap minden percében a történtekre gondolni, de néha elő fog ugrani egy emlékkép, amely majd egy pillanatra ismét össze fogja zavarni az amúgy is labilis lelki állapotomat. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy a családom-bár anyáék még nem tudnak róla-s Justin is minden erejével azon lesz, hogy jobban érezzem magam, és túltegyem magam a szörnyűségeken.
A hátam mögül motoszkálás hallatszott, s mire megfordultam volna, két erős kar fonódott a derekam köré. A gyönyörű, gesztenyebarna szempár fogva tartotta az enyémet, majd lassan közelebb hajolva lágy csókot lehelt ajkaimra. Miután elhúzódott, megvillantotta kisfiús mosolyát, majd arca abban a pillanatban komorrá is vált.
- Mi a baj?- biztattam mosolyogva, s megsimítottam enyhén borostás arcát.
- Semmi- rázta meg a fejét.- Min gondolkoztál?
- Csak az elmúlt napokon- vontam meg a vállam.-De rendben vagyok-villantottam felé egy magabiztos mosolyt.
-Ennek örülök- húzott közelebb magához.
Rövid társalgásunkat néhány perc csönd követte, de ez nem az tipikus "kínos csend" volt. Mindketten saját gondolatainkba merültünk, de ez kellett ahhoz, hogy átértékeljük az egymás nélkül töltött néhány napot.
- Figyelj Sara-sóhajtott Justin, majd még jobban az ölelésébe vont- Nem szeretném, ha kétség gyötörne a történtekkel kapcsolatban. Nem a te hibád, nem voltál olyan állapotban, hogy megvédd magad, s nekem sem esett nehezemre kifizetni a váltságdíjat. Senki nem neheztel rád, az elmúlt napok mindenki számára a pokol volt, de a te biztonságod a legfontosabb. Szörnyen gyötört a bűntudat, hogy nem tudtalak megvédeni, de később rájöttem, hogy ha én itt lettem volna azon az estén, akkor nem most, hanem egy másik alkalommal vitte volna véghez a tervét az az elmebeteg. Nem lehetek mindig a sarkadban, de innentől kezdve sokkal jobban fogok figyelni az árulkodó jelekre, s ha bármi gyanúsat észlelsz, kérlek szólj nekem. Nem engedhetem, hogy ez még egyszer megtörténjen.
Mondandója végére mindkettőnk arcát sós könnycseppek áztatták, s a szobára újra csend szállt. Ismét gondolatainkba merültünk, de most már csak az én halk szipogásom hallatszott. Justin nyugtatóan simogatta a hátam, míg én a mellkasába fúrtam az arcomat. -Kicsim-szólongatott Justin- Ugye nem ijesztettelek meg?
-Nem, dehogy- törölgettem a szemem- Jól vagyok, és köszönöm, hogy megnyíltál elöttem.
-Szeretlek, Sara!- nézett mélyen a szemembe.
- Én is téged, Justin- mosolyogtam fel rá őszintén, napok óta először.

 A délután semmi említésre méltó dolog nem történt. Többnyire a hotelszobában tartózkodtunk, csak az ebéd erejéig hagytuk el a barátságos helyiséget. Egymást ölelve ültünk az ablak előtt, s az elénk táruló látványt csodáltuk. Az utak már nem hasonlítottak a reggeli, csendes állapotukra, délutánra már ellepték őket a munkából hazafelé igyekvő üzletemberek autói. Hiába nagyváros, azért még itt sem engedhette meg magának minden ember, hogy autót vásárolhasson magának, így a buszok, villamosok is rendesen tömve voltak. A nap még mindig száz ágra sütött, annak ellenére, hogy 8 óra is elmúlt. Furcsa volt, hisz én a londoni időjáráshoz voltam szokva, ahol szinte mindennapos az esőzés, itt viszont még egy csepp eső sem esett, mióta itt vagyunk. Amerika melegebb, s szárazabb mint London, de nem panaszkodok, hisz szeretek az eső monoton hangjára kelni reggelente. Az éjszaka pedig még csodálatosabb volt, mert az utcák, terek, parkok 10 óra után már fényben úsztak. Az utcákat viszont most nem az üzletemberek, hanem a csinosan öltözött, kisminkelt lányok, és a tökéletesen belőtt hajú fiúk lepték el, akik a nagyváros főutcáin lévő szórakozóhelyek felé igyekeztek. A boltok már bezártak, csak néhány italbolt és non-stop üzlet várta még a vevőket ilyen késő este is.
A telefonom rezegni kezdett, elvettem az éjjeli szekrényről, majd mosolyogva nyitottam meg az üzenetet, aminek a feladója anya volt. Miután válaszoltam az sms-re, az órára pillantottam, s kikerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy éjfél is elmúlt már. Szóltam Justinnak, hogy pár percre birtokba veszem a fürdőt, majd alvós cuccaimat felkapva el is tűntem az ajtó mögött.
A zuhany alá belépve éreztem, hogy mennyire lefárasztott a mai semmittevés, s mivel most a forró víz sem lazított el, így 15 perc alatt végeztem a teendőimmel. Mosolyogva bújtam be az ágyba, Justin egy puszit nyomott a homlokomra, s biztosított, hogy siet, majd ő is eltűnt a fürdőszoba ajtó mögött.
Nagyon álmos lehettem, hisz már nem éreztem, ahogy Justin befeküdt mellém, mert szemhéjaimra ólom nehezedett, s átadtam magam a békés Álomvilágnak.

Reggel-számomra elég meglepő módon- az eső kopogó, de megnyugtató hangjára ébredtem. A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem mennyi az idő, de ekkor az engem ölelő karok még szorosabban fonódtak a derekam köré. Kikerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy még csak 6 óra van, majd a telefonomat visszahelyezve az ágy melletti éjjeliszekrényre fordultam Justin felé. Édesen szuszogott, szája résnyire nyílt, és a komoly erőfeszítések ellenére sem bírtam ki, hogy ne leheljek egy csókot hívogatóan húsos ajkaira. Nyugodt szívvel vettem észre, hogy nem ébredt fel a kis akciómra, majd álmosan hajtottam vissza a fejemet a kispárnára, s merültem ismét gondolataimba. Most viszont kettőnkön, a turnén agyaltam. Olyan hirtelen csöppentem ebbe az egészbe, pedig én nem a hírnévre vágytam, sosem tettem. Kezdődött a szalonban, majd a kávézóban folytatódott, aztán jöttek a veszekedések, s most itt fekszem mellette, de bátran kijelenthetem, hogy sehol nem éreztem még magam ilyen jól ezelőtt. Nem tudom, hogy Justin mikor akarja a nyilvánosságra hozni, hogy mi már egy pár vagyunk, de van egy olyan sejtésem, hogy az esetleges pletykáktól, utálkozóktól, bántó üzenetektől és beszólásoktól szeretne megvédeni. De azzal is tisztában vagyok, hogy nem bujkálhatunk örökké. A kapcsolatunk egyszer úgyis kitudódik, és talán az segíthet, ha a rajongók nem egy újság címlapjáról értesülnek a hírről, hanem tőlünk tudják meg. Most még sejtésem sincs, hogy mi lesz, de majd beszélek erről a dologról Justinnal és Scooterrel is.
Kalandozásomat Justin mocorgása zavarta meg, majd pár pillanat múlva kinyitotta gesztenyebarna íriszeit, s miközben szemeit tanulmányoztam, ő addig a hajammal játszott.
 - Jó reggelt!- köszönt reggeli rekedtes hangján.
 - Szia!- suttogtam mosolyogva- Hogy aludtál?
 - Egész jól.
 - Mihez van ma kedved?- kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
 - Kora délután van egy koncertem, aztán a tied vagyok. Viszont nem hagylak egyedül, míg távol vagyok. Nem történhet meg még egyszer a múltkori eset, úgyhogy jössz velünk a koncert helyszínére.
- Rendben, akkor kikészítem a ruháimat- pattantam fel izgalommal, amit Justin mosolyogva nyugtázott.

Miután végeztem, elhagytam a gardróbot, majd az asztalra pillantva egy kis cetlit véltem felfedezni, amin Justin rendezett kézírása virított. Azt üzente, hogy ha végeztem, menjek le az ebédlőbe, a csapat ott van egy kis megbeszélés erejéig a koncerttel kapcsolatban.
Már épp zártam volna be az ajtót, amikor megláttam a hatalmas franciaágyon a mai újságot. Mivel az elmúlt napok nem voltak a legkellemesebbek számomra, ezért a legfrissebb híreket sem tudtam nyomon követni.
Érdeklődve foglaltam helyet az ágy szélén, s lapoztam bele az újságba. Az első oldalon Kesha virított kék hajkoronával, a másodikon az Union J turnéállomásai voltak feltűntetve, majd átlapoztam a harmadik oldalra, s ekkor kiesett az újság a kezemből. Hitetlenül, kikerekedett szemekkel bámultam a fotót, s a hozzátartozó rövid szöveget. Pár perc kellett, mire felfogtam az olvasottakat és látottakat, majd az arcomat a tenyerembe temetve kezdtem zokogni.
Mi ez már megint?